Navigáció: Főoldal » Beszámolók

A cápák és manták birodalma – búvártúra az áramlások hazájában

Publikálva: 2011 November 21. Eddig 7,194 olvasás Még nincs hozzászólás

Mindjárt egy kis történelemmel kezdeném: Két évvel ezelőtt egy kedves barátunk a férjemmel együtt meginvitált bennünket, hogy tartsunk velük egy búvár szafarira, a világ egyik legcsodásabb üdülőparadicsomába, a Maldív szigetekre. Amikor a túráról mesélt, felhívta a figyelmünket, hogy sok helyen nagyon erős áramlásra kell majd számítani, ezért talán a legfontosabb, hogy vigyünk magunkkal zátonykampót (reef hook-ot), bóját, és legalább egyik kezünkre kesztyűt.

Mi ’a már sok mindent megélt, tapasztalt búvárok’ cinkosságával kacsintottunk össze és arra gondoltunk: „ugyan már Feri, láttunk mi már bazi nagy áramlást, mit kell ennek ekkora feneket keríteni…”. Ez bizony öreg hiba volt, ami rögtön az első merülés után beláttuk! No de sebaj, a két hét alatt volt gyakorlási lehetőségünk bőven, így profin megtanulhattuk a kampó használatát,. ☺ Ezen az úton rájöttünk, mi az igazi áramlás és el kellett ismernünk, hogy az eddig tapasztalataink e téren még nagyon gyerekcipőben jártak. A túránk ettől függetlenül – vagy tán emiatt is – mesés volt, ezért a hazatérésünk után azonnal el is határoztuk, hogy ezt meg kell ismételnünk valamikor!

A „depis”, hideg és sötét itthoni január éppen arra való, hogy itt hagyja az ember. Így aztán idén, egy barátokból álló remek kis csapattal felkerekedtünk, hogy ígéretünkhöz híven visszatérjünk. Emlékezve saját hitetlenségünkre (butaságunkra?), igyekeztünk kellően felkészíteni társainkat a várható meglepetésekre (azt csak remélhetem, hogy ők komolyabban vettek minket, mind mi tettük azt anno), de természetesen nekik is kellett egy első, (második, harmadik, …) megtapasztalás, hogy megértsék mire gondoltunk. Na de ne vágjak a dolgok elébe, hisz még el sem indultunk.

Az utazás elég macerásra sikeredett, mivel az árban legkedvezőbb lehetőséget, a British Air-t választottuk a repüléshez. Így aztán a Bp. – London – Male és Male – London – Bp. útvonalon kétszer is úgy haladtunk el kis országunk felett a levegőben, hogy az addigi és az azt követő utazási idő totál felesleges volt. De ki törődik ilyen aprósággal, nyaralunk, időnk, mint a tenger, irány Óz birodalma!

Malé-ba, a csöppnyi alapterületű, ámde magasra törő (csak arra tudnak terjeszkedni az építkezések) sziget fővárosba reggel érkezünk meg. A repülőtér a szomszédos szigetet ill., a még hozzá toldott kifutópályát foglalja el. Itt nem taxi várja az utazót, ha kilép a terminál épületéből, hanem vízibusz. Aki pedig egy távolabbi szigetre készül, az hidroplánnal folytathatja útját. Ránk a 2 hétig szállodánkként szolgáló szafari hajónk dhoni-ja, azaz kísérő búvárhajója vár.

A dhoni erre a vidékre jellemző, egy szinte széltében-hosszában egyforma, alacsony merülésű hajó, saját személyzettel, akiknek „csak” annyi a dolguk, hogy a merüléseket rendben lebonyolítsák. Ezen van elhelyezve a teljes búvárfelszerelésünk, a palackok és a kompresszor is. Nagyon kényelmes megoldás, mivel minden cuccunk ezen van. Itt a merülések előtt át kell szállni a („búvárdeck-re”) a dhonira, és miközben beöltözünk, az a merülőhelyre visz bennünket. Napközben tisztes távolságból követi a „gazdit” (lakóhajót), és csak akkor jön oda, ha hívják. A csapatból ezért valaki el is nevezi kutyinak. Ha kell, csak egy füttyentés és már meg is érkezik, beáll a nagy hajó oldalához, átszállunk rá, elvisz a merülőhelyre, a merülés végén összeszed bennünket, visszavisz a hajóra, majd ismét eltávolodik attól, hogy a kompresszor hangjával ne zavarja a nagy munkából megtért, pihenni vágyó búvárokat.

A lakóhajó csak a kényelmet szolgálja, azon lakunk, eszünk, napozunk, azzal utazunk a szigetek között, amikor a szafari útvonalát járjuk. A mi lakóhajónk egy szép, 14 fős kis fahajó, minden kényelemmel felszerelve. Megtalálható rajta a szalon a bárral, napozófedélzet, társalgó rész, étkező és klímás, fürdős kabinok. Barátságos személyzet figyeli minden gondolatunkat, semmi más teendőnk, mint nagyokat pihenni, enni, inni. Apropó, enni. Fantasztikus szakácsunk és kuktája nap, mint nap fergeteges étkekkel lep meg bennünket. Reggelire rendszeresen megsütik nekünk a tenger valamelyik élőlényét. Szerencsére ez így nem igaz, nem a tekit, cápát, mantát, csak annak kicsinyített mását, kenyér formájában. Ebédre, vacsorára mindig többféle finomságból válogathatunk, amit gyümölcs és sütemény kísér. Csak az a francos somlói galuska nem kerül soha az asztalra, bármennyire is hiányolja egyik útitársunk. Napközbeni gyümölcséhségünket a frissen pucolt és minden merülés után feltálalt kókusszal és a hajó végébe fellógatott banánfürt dézsmálásával csillapítjuk. Ez az élet Babolcsai néni !!!

De ha búvártúra, akkor essen néhány szó a merülésekről is. Szerintem jó volt! Bővebben? Nagyon jó volt! Sokszor igen küzdelmes, de látnivalóktól hemzsegő két hetet töltöttünk el itt. A merüléseinket két csoportra osztanám: kőkemény, áramlásos merülésekre az atoll széleinél, és a viszonylag nyugodtabbakra, a belső részeken. Mindjárt az elején tisztázzuk a legfontosabb helyi szabályt. Az áramlásos merüléseknél nem csoportos merülés van, hanem budy system. Ezekkel a merülésekkel kezdő búvároknak nem túl okos dolog próbálkozni. Bár itt is együtt indul víz alá a csapat, mindenki a társára figyelve, vele merüli meg a helyet, majd együtt jönnek fel valahol. Ez így kicsit furán hangzik, de amint leírom, hogy zajlik egy ilyen merülés, mindjárt értelmet nyer majd ez a mondatom.

És jöjjön néhány – nem túl tudományos – gondolat arról, hogyan alakul ki itt a nagybetűs Á R A M L Á S.
Körben, az atoll szélén a víz egy-egy viszonylag szűk csatornán keresztül talál csak utat magának a belső területekre, majd sok-sok kilométerrel arrébb a másik oldalon, vissza ki a nyílt óceánba. El tudjátok képzelni, milyen elemi erővel zúdul be az ár egy – egy ilyen beszűkített helyen? A képen látható beömlőnyílások külső szélein történnek a merülések.

Kedves Olvasóm! Van még türelmed a firkálmányom olvasásához? Megoszthatom veled, én miként élem meg az itteni merüléseket? Ha nem vagy kíváncsi egy lány küzdelmeire az elemekkel, új benyomásaira az állatvilág viselkedéséről, akkor inkább hagyd abba az olvasást itt!

Akkor vágjunk is mindjárt a közepébe, lássuk, hogy vészelek át egy áramlásos merülést! A dhoni kivisz a tervezett merülőhelyre, és kb. az atoll szélétől 100 méterre, kint a nyílt óceánon áll meg. A vezető beugrik, hogy leellenőrizze az áramlást. Ezt errefele 4 lépcsőben jelölik. Lehet gyenge, közepes (ilyeneket itt nem tapasztaltam), erős és „nagoobalha current”. Ez a felsőfok helyi szlengje, pontos fordítása nem igazán szalonképes, így borzasztóerősnek fordítom inkább. ☺ Általában ezt a fokozatot hallom, mikor vezetőnk az áramlás ellenőrzése után visszajön a hajóra. Én ilyenkor gyorsan biztos helyre teszem a kezem ügyébe készített fényképezőgépemet, hogy még véletlenül se jusson eszembe magammal vinni. Kemény ’legény’ vagyok én, de azért mindennek van határa. Az előző évben még egy kompakttal csak-csak megpróbálkoztam, de most nem kísérletezek azzal, hogy egyben felhozom-e a dómportomat. Legalább jókat merülök és nem lesz olyan érzésem, hogy csak az LCD-n át látom a világot. (Aztán úgy megtetszett a dolog, hogy ezt követően is csak alig néhány merülésre vittem le a masinát.)

Na, szóval merülés. A hajó egyik kijáratán át, negatív BCD-vel ugrás a vízbe, és mint a balta, eszeveszett sebességgel süllyedni és megpróbálni eljutni az elemi erővel zúgó vízben a tőlem 100 méterre és kb. 30 méteres mélységben fekvő csatornaperemre. Hááát, ez nem mindig és mindenkinek sikerül elsőre, ezt is tanulni, szokni kell. A kampót már menetközben a kezembe fogom, mert ha sikerül elvitorlázni a peremre, ott a megállás egyetlen lehetősége, ha azt azonnal kiakasztom. Ennek hiányában úgy visz el a befele dübörgő víz, mint egy pihét a szél. Ha nem tudom elkapni közvetlenül a peremet és hátrébb érek feneket, akkor már nem sok esélyem van rá, hogy visszajussak oda. Az áramlattal szemben küzdeni nem egyszerű. Kőről kőre húzhatom magam, és míg odaérek, annyi levegőt elhasználok, hogy már indulni is kellene! Ezért aztán még lefele menet mindent bevetek, hogy a tervezett helyre érjek. Gyorsan kikampózok, és csak eztán jöhetnek a szokásos dolgok, a buddy és felszerelés ellenőrzése. Mindenki és minden a helyén van? Nem vitt el senkit a víz? Nem szedett le rólam semmit az áramlat? Buddym rendben, bár nem közvetlenül mellettem, de látótávolságon belül van, oktopuszom visszaakasztom a helyére, maszkom megigazítom, levegőm rendben, ellenőrzöm jól tart-e a kampóm. Még néhány perc és lassan a légzésem és a szívritmusom is helyreáll, lehet végre nézelődni, hisz ezért jöttünk ide. Mivel közvetlenül a peremen vagyok, az orrom előtt zajlik a cápák aznapi rendes úszóleckéje. Igazából nem is tudom lehet-e ezt úszásnak nevezni? Az áramlatra derékszögben, szinte vitorláznak. Hogy csinálják ezt?

Míg én a kampómhoz rögzített kötél végén lobogok, mint egy zászló az erős szélben, addig ők minden látható mozdulat nélkül oda-vissza, oda-vissza köröznek. Szürkék, és fehérúszójúak, néha egy-egy sasrája, halrajok. Csak ámulok és gyönyörködöm a látványban. Utánuk fordítanám a fejem, de még azt sem célszerű, hisz ha csak egy kicsit is oldalra fordulok, a víz kitépi a számból az automatámat és leszedi a maszkomat. Ezekre pedig most mindennél nagyobb szükségem van. De minek is néznék utánuk, hisz már itt is vannak ismét, az ellenkező irányból. Néha azért rápillantok a társamra, és látom, hogy a kilélegzett buborékai vízszintesen vágtatnak el a háta mögé, majd egy szempillantás alatt eltűnnek. Lefelé! Brrrr… Ez komoly? Ebbe kell majd beleeresztenünk magunkat? Inkább előre nézek, ott szebb a látvány. Sajnos azonban az élvezetnek az idő kemény határt szab. Bámészkodás közben innen is, onnan is hallom a kompjúterek dekó jelzését. De jó, hogy nekem és a társamnak is Aladinja van, ez kicsit engedékenyebb, mi még maradhatunk! Így is történik. Szép lassan, párosával, elfogy körülünk a csapat nagy része, már csak négyen vagyunk. Megpróbálunk minimális erőfeszítéssel egymás közelébe kerülni a társammal, és tovább élvezzük a show-t. Ekkor megsokszorozódik a cápalétszám! A félősebb egyedek is előkerülnek, akik a sok búvár keltette zaj miatt eddig távol tartották magukat. Fergeteges, szavakkal le nem írható, amit érzek. Karnyújtásnyira tőlem, hemzsegnek ezek a gyönyörű teremtmények.

Én aztán nem megyek innen sehova, addig nézem őket, míg kopoltyúm nem nő nekem is! Ebből az áhítatból egyszer csak a saját dekóm sípolása rángat ki. A csudába, indulni kellene. Társamra nézek és látom, neki sem akaródzik menni. Gyors levegő ellenőrzés, és mivel mindketten remekül állunk, egyöntetű a döntés, ráhúzunk még néhány percet. De hiába, ez is túl hamar eltelik, büntetlenül pedig már nincs további kibúvó. Szép lassan, a kelleténél sokkal hosszabb időt igénybe véve, elkezdem behúzni magam a kötélen a kampómig. Ez akkor sem lenne gyors művelet, ha teljes erőbedobással tenném, hiszen ha közben szinte meg is feledkeztem róla, most újra feltűnik, hogyan ömlik a víz velem szembe. Meg-meglapulva, egy kicsit mindig közelítek a kampóhoz, de a szemem igazából még mindig a nyílt vízben parádézó állatokat figyeli. De ez már csak önámítás, ha tetszik, ha nem, tényleg el kell repülnünk innen, és ez szó szerint értendő. Mikor mindketten a kampót fogjuk már, újra összenézünk, megnézem nincs-e a hátunk mögött valami akadály, bólintok, kiakasztunk és indul a nagy utazás. Játszi könnyedséggel kap fel a víz bennünket és rohanva visz is már befele, el a csatorna bejáratától. Sietve visszanézek még, elköszönök a cápiktól és megígérem nekik, nemsokára újból találkozunk. Lehet, ők ennek nem annyira örülnek, mint én?

A következő jó negyed óra mozizással telik. Semmi egyéb dolgom, mint a társamat és a körülöttünk elsuhanó világot figyelni. Arra, hogy egy pillanatra is lelassítsak valahol, semmi esély. Itt nincs olyan hely, ami mögé be lehet bújni az áramlás elől, ez maga az áradat sugárút. Szerencsés esetben a tervezett magasságban, kicsit mindig feljebb és feljebb lopakodva haladunk, de nemegyszer egy keresztirányú aljzati képződmény mögött a mosógép újra csak lejjebb nyom bennünket. Ha van elég levegő, és nem ijedsz halálra, még jópofa is a dolog, ellenkező esetben nem annyira. Megfontolt, öreg búvárok lévén természetesen annyi levegővel jöttünk el a zátony szélétől, hogy még egy-egy ilyen kis extra szórakozás is beleférjen. Utazás közben az aljzaton pihenő, hatalmas ráják fölött suhanunk el, néha cápák keresztezik utunkat, később egy vitorláshalban gyönyörködünk, aki szemből érkezik és az ellenáramlással mit sem törődve egy pillanat alatt tűnik el a hátunk mögött. Jó ez a mozgófilm, tetszik! Aztán nemsokára annak is eljön az ideje, hogy fellőjem a bóját és azon lógva sodródjunk tovább a biztonsági megálló ideje alatt. Eközben a felszínen a dhoni folyamatosan keresi és szedi össze a kibójázott párosokat. Mivel elég nagy területre szóródik a csapat, nem egyszer előfordul, hogy kibukkanva a vízből, csak egy kis távoli pont a búvárhajónk. Ez először olyan „Open water”-es érzést ad az embernek, de ez idővel elmúlik, mert a hajó sasszemű személyzete sosem téved. Mindig kiszúrják hol vagyunk és amint tudnak (ha végeznek az ott feljövő búvárok összeszedésével), azonnal indulnak értünk. Aztán irány a nagy hajó, ahol már valami finomsággal várnak ránk és jól kipihenjük azt a valóban nem kis fizikai erőfeszítést, amit a merülés eleje jelentett.

Az ilyen típusú merülések teszik ki az első 3-4 napunkat, és az utolsó néhányat. Bevallom, én nagyon élvezem a dolgot, imádok cápázni, de nem mindenki osztozik velem ebben. Maximálisan megértem, hogy többen nincsnek elragadtatva a merülés elejének küzdelmeitől. Van, aki levegőfogyasztása miatt, van aki erőnléte miatt, és van aki a testalkatánál fogva nem díjazza ezeket a „kommandós bevetéseket”. Azért abban mindannyian egyetértünk, ha már lejutottunk és kipihegtük magunkat, a látvány kárpótol bennünket. Azonban a harmadik nap után a csapat nagy része már nagyon ráizgul a mantázásra és cetcápázásra. Hiába mondjuk nekik, higgyék el, minden csoda 3 napig tart, abba is bele lehet majd unni, nem hisznek nekünk. Még egy napot kihúzunk valahogy, aztán Mantaország fele vesszük az irányt.

Utunkat innentől az áramlásoktól védettebb, nyugodtabb belső részeken folytatjuk. Itt már a kevésbé sportos társak is jobban élvezik a merüléseket, hisz lényegesen kevesebb munkával, változatosabb élővilág tárul elénk. Újra visszaáll a megszokott rend, merülőpárokban ugyan, de nagyjából együtt halad a csapat. Merülünk cápatisztító állomáson, ahol a nagyfiúk között egy sasrája is vár a sorára. Rövid idő alatt kiürítünk egy palack levegőt egy cetcápával, aki szinte alig mozdul, míg mi lihegve, fújtatva tudunk csak vele tartani. Többször összefutunk mobula rajokkal, akik úgy szárnyalnak a vízben, mint egy nagy madárcsapat.

Látogatást teszünk lakott és lakatlan szigeteken, sőt az utóbbin piknikezünk is. És természetesen sokat merülünk a hőn áhított mantákkal is. Őket általában a tisztítóállomásaikon sikerül becserkésznünk, de van, hogy éppen egy úton lévő példánnyal találkozunk.

És itt kanyarodnék vissza az írásom elején említett, fél pár kesztyűre. Itt az ideje, hogy elmeséljem, hogy lesz egy kesztyű a mantás merülések elengedhetetlen kelléke. Az alább leírt történet nem a képzeletem szülötte, valós megtapasztaláson alapszik, hisz többünkkel is megesett.

A mantalesek helyszínein általában elvárják, hogy az aljzathoz lapuljunk, egy kőbe kapaszkodva. Ez a nagyvilág vizeiben eddig még sehol nem okoz gondot, errefele azonban ez kesztyű nélkül nem ajánlott. Itt a mit sem sejtő búvár, aki gyanútlanul hasal és fogódzkodik – miközben a mantákat kémleli maga fölött – veszélyes támadásoknak van kitéve alulról. Egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy valaki rángatja az uszonyát. Lenéz, de mivel senki és semmi nincs a környéken, azt hiszi, csak érzéki csalódás volt. A rángatás rövidesen megismétlődik. Másodjára már nem hagyja magát, jobban körülnéz, vajon melyik búvártársa szórakozik vele? Vagy csak a nitrogén tréfálkozik? Most már sokkal bizalmatlanabbul nézi a vizet maga előtt, lehet ott akármilyen manta tánc, fél szemmel folyton az uszonyára sandít. Ekkor a változatosság kedvéért valami belecsíp / beleharap a kezébe. Ennek már a fele sem tréfa! Ebből elég, mantás film kikapcsolva, innentől már csak a kopár sziklára koncentrál, amit fog, és ez a figyelem el is nyeri jutalmát. A föld alól óvatosan előbukkan egy icike-picike kis muréna feje és talán mintha még vicsorogna is? Áááá, ez lehetetlen, ez egy aranyos kis állatka, csak káprázik a szemem, gondolja magában. Aztán a másodperc törtrésze alatt kinyúlik a kis fej, és újabb éles fájdalom nyilall az egyik ujjába, majd fekete színű valami kezd terjengeni körülötte. És lőn a megvilágosodás. Ez a kis szörnyeteg kiharapott egy darabot a kezemből, és most dől belőle a vér. A muréna pedig huss, eltűnt az aljzatban. Mikor újból kezdődik az uszonyrángatás, már komoly kísértést érez, hogy pofán rúgja a kicsikét, de úgyis hiábavaló lenne a mozdulat, hisz már sehol senki. Ekkor döntésre jut és a következő merülésen a kapaszkodó kezén már kesztyűt visel!

Ennyi bevezető után, essen néhány szó a lényegről is. Az igazi mantás merüléseink a tisztítóállomásokon zajlanak. Itt tényleg semmi más dolgunk nincs, mint fotózni és videózni ezeket a le és fel vitorlázó nagymadarakat.

Érdekes megállapítást teszek nézelődés közben: az itteni mantákat az sem zavarja, ha nem hasal a csapat. Először azért én is megpróbálok lelapulni, és mikor egy állat éppen fölöttem áll meg, még a lélegzetem is visszatartom. 10 másodperc…, 20 másodperc…, de jóóóó, maradj méééég. 30 – 40 másodperc, ok, valahogy még bírom, de nem akarnál mégis egy kicsit inkább arrébb menni? Úgysem tudlak fotózni, hisz annyira közel vagy hozzám, nem bírom a kezemben lévő gépet úgy kinyújtani feléd, hogy hozzád ne érjen. Jó-jó, a hasad is nagyon érdekes, de most már tényleg megfulladok. Aztán kész, nincs tovább! Kirobban belőlem a használt levegő buboréközöne. Erről ennyit, szevasz manta.

Aztán látom, a buborékomban pezsgőfürdőző gyönyörűség kicsit riszálja is magát, hogy még élvezetesebbé tegye a dolgot. Ilyen nincs, már megint képzelődöm! (Ezen a helyen már nem először érzek így.) Rápróbálok ismét, a hatás ugyanaz. Egy tapodtat sem mozdul fölülem, csak ismét hullámzik kicsit a bubikban. Sakk-matt! Nincs más választásom, ha más látószögből is szeretném megörökíteni őkelmét, nekem kell helyet változtatnom. Mire kikászálódom alóla, naná, hogy ő is elindul és kinézi magának a következő jacuzzit. Én is megpróbálok egy másik helyet keresni magamnak. Közben rájövök, még ha függőlegesen állok a vízben, sem zavarom őket. Ugyanúgy röpködnek körülöttem, nem menekülnek el. Aztán látom, erre már a csapat videósai is rájöttek, innentől aztán nincs hasalás, mindenki zsizseg, hogy a legjobb pozícióból tudjon dolgozni.

És innentől szinte nincs is olyan képem, amin ne lenne a mantán kívül senki. Ha harc, hát legyen harc, én is rákerülök néhány videofelvételre. 🙂 Viccet félretéve, megpróbálok kicsit eltávolodni a csoporttól (igen tudom, ezt nem lenne szabad, de hát a fotós egy érdekes …faj). Az egész fennsíkon – ahol vagyunk – manták köröznek, keresek hát egy sajátot magamnak. Szóval balra el, és már hasalok is az éppen felém közelítő szépség előtt. Jön, jön, jön, fotógép bekészít, de még mielőtt kellő közelségbe érne, kb. előttem 3 méterrel kitér. No, de sebaj, mert már fordul is vissza. A jelenet azonban megismétlődik. Hmmmm… miért nem jön közelebb és repül el fölöttem? Rosszat sejtve magam mögé és fölé nézek és igen! Egy kedves búvártársam (persze hogy nem a buddym) magaslik közvetlenül mögöttem, áll mint a cövek, teljes életnagyságban. Így lépjek meg én kis naiv a csapattól… Eléggé félre nem érthető jelekkel mutogatom el neki, hogy mit is gondolok éppen, és menjen már el mögülem, míg finom vagyok és nőies. Úgy tűnik, nem érti mi a bajom, elhatározom hát, ezt majd a hajón, verbálisan folytatjuk. Talán arra kicsit meg is nyugszom majd. Mire végére érek a jelbeszédnek, a teljes csapat megjelenik körülöttünk. Eh, feladom. Hagyom a csudába az egészet, nem küzdök tovább, megadom magam a sorsnak. Mérgemben ’csakazértis’ hátulról, utána lövök két távolodó vadászgépnek és így maradok le ismét a díjnyertes fotóm elkészítéséről 🙂

Néhány napig ismételjük még a mantázást, majd érezhetően alábbhagy a kedv. Ugye, mi megmondtuk előre… Akkor dől el végleg a dolog, hogy odébb kellene állnunk, mikor egy merülés előtt egyik barátunk már a következővel viccel: „ugyanmár, nem gondoljátok, hogy három mantáért vizezem össze magam?”. Így hát elbúcsúzunk tőlük és felkerekedünk. Utolsó napjainkat ismét a cápáknak áldozzuk, és úgy fejezzük be a túrát, ahogy azt kezdtük. Kőkemény áramlásban.

Még két emlékezetes élményemet szeretném megosztani veled.

Egyik nap, mikor éppen két merülőhely között hajózunk, a kapitány közli velem, hogy delfinek vannak előttünk. Bár percekig erőltetem a szemem, semmit nem látok Nem túlzok, kb. 5 percig haladunk még a mutatott irányba, mire halványan feldereng, tényleg van ott valami. Aztán egyszer csak kitisztul a kép és mintha forrna az óceán körülöttünk. Száz meg száz fénylő testen csillan meg a napfény, amikor újra meg újra feltűnnek a víz tetején. A hajókürt jelzésére már valamennyien az orrban tolongunk. Néhányan hasalva gyönyörködünk a sodorvonalban ugráló delfinekben és gyermeki vigyorral az arcunkon gügyögünk nekik, míg mások a környéket teljesen ellepő állatok látványával vannak eltelve. Úristen, rengetegen vannak! Aztán egyszer csak elunják a játékot, de még hosszú percekig tart, mire a közben irányt váltó csapat teljesen eltűnik a szemünk elől. Mi még sokáig őrizzük bárgyú vigyorunkat, majd megegyezünk, nincs olyan köztünk, aki csak megközelítő méretű csapatot is látott valaha.

És befejezésül egy kis adrenalin bomba. Errefele nem igazán jellemző a szafarin az éjszakai merülés. Ennek oka, hogy nem sok olyan hely van a szafari útvonalán, ahol lehet és érdemes is merülni. A mi útvonalunkba egy thila esett bele. Ez egy olyan víz alatti hegy féle, aminek a teteje is kb. 15 méter mélyen van. Mivel itt is elég rendesen áramlik a víz, komoly az esély arra, hogy a sötétedés beálltával komoly vadászatnak legyünk szemtanúi. Szürkületkor indulunk le, hogy még a teljes sötétség beállta előtt tegyünk néhány kört a hegy körül, feltérképezve azt. Már ekkor látszik, nem jöttünk hiába, zajlik itt az élet. A halak megpróbálnak nyugovóra térni és elrejtőzni mindenféle üregben, míg a közelben már ólálkodnak a cápák és barrakudák, hogy elköltsék vacsorájukat. Lassan ránk sötétedik, az áramlás pedig egy centit sem hagy alább. Most valahogy sokkal jobban ragaszkodom a merülőpáromhoz. Lámpáink fényében egyre gyakrabban villannak fel az ezüstös testek, amint rácsapnak egy rosszul rejtőzködő ínyenc falatra. Azonban, ha hosszabban rájuk világítunk, igyekeznek kikerülni a fényből. Budymmal összenézünk és döntünk. Keresünk egy búvármentes helyet a tető egyik szélén és mivel itt az áramlás már nagyon erős, kikampózzuk magunkat. Aztán ismét szabályt szegünk, de nagyon. Lekapcsoljuk a lámpáinkat. Néhány másodperc és a szemünk megszokja annyira a sötétet, hogy a sejtelmes holdfényben is mindent látunk. És ekkor indul az igazi parádé. Bár nem kristálytisztán, de annál több vadászt látunk cikázni magunk körül mindenütt. Ez valami frenetikus. Néha úgy érzem, bokáig állunk a cápákban. Nappal már nem félek tőlük, most mégis a torkomban dobog a szívem, és persze az éjszakai áramlás sem ’segít’ jobban megnyugodnom. Mindentől függetlenül, semmi nem tudna rávenni, hogy bekapcsoljam a lámpámat. A következő fél órát így töltjük el, néha rásandítva a nyomásmérőre és a kompjúterre, ami mind jobban szembesít az idő múlásával. Lejárt az időnk, mennünk kell…

És ez sajnos rövidesen a szafarinkkal is bekövetkezett. Két nagyszerű hét után elhagytuk a fedélzetet és ezt a csodákban gazdag szigetvilágot, hogy visszarepüljünk a januári hétköznapokba. De hazatértünk után, még nagyon sokáig sütött a Maldív nap nekünk!

Írta: Némethné Mánfai Éva

További képek és videók: stefi.hu

Oszd meg a cikk tartalmát a fenti szolgáltatásokon keresztül!

Szólj hozzá most, kíváncsiak vagyunk a véleményedre!

Ha hivatkozni akarsz erre az oldalra, használd a trackback címet.
Ezen cikk RSS csatornájára feliratkozhatsz, kattints ide: Feliratkozom RSS-re!

Hozzászólásodban próbálj a témánál maradni, ha lehet, ne SPAM-elj! Köszönjük!

Hozzászólásodban az alábbi HTML kódokat is használhatod "csinosításhoz":
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

A blogon engedélyezettek a Gravatar képek. Ha szeretnéd, hogy a hozzászólásodhoz kép is megjelenjen, regisztrálj a Gravatar weboldalon!