Írta: Dohos Ágnes

Jó kis utazás volt! Nagyon jó csapat verődött össze. Huszonegy búvárral a fedélzeten kifutottunk a Vörös tenger nyílt vízeire egy egyhetes Mélydéli szafarira. Cél a Ráktérítőtől délre található St. John’s zátonyok voltak a Cassiopeia hajóval.

Az időjárás előrejelzés hatással volt az eredeti túratervre, mert a Kapitány egyből nagy sebességgel délnek vettek az irányt, hogy elmeneküljünk a Hurghada felől érkező vihar elől. Kiderült, hogy jó döntés volt, mert így csak 1 napig hullámzott a tenger, a többi napokon tükörsima víz fogadott minket. Szerencsénk volt az időjárással, mert többnyire tükörsima tenger (ezen a környéken ez igen ritka) és 40 °C fok volt napközben. A víz hőmérséklete 27-28 °C fok körül váltakozott. Na ez kifejezetten kellemes volt.

Aki már volt hajós szafarin az nem csodálkozik rajta, hogy szárazföldet napokig nem láttunk és abban a térségben mobil vételünk sem volt. Így mindenki kénytelen volt elengedni az otthon hagyott munka stresszt és kizárólag a vízre és egymásra koncentráltunk. A napi program hajnaltól estig csak merülés- kaja- döglés ciklus szigorú betartása.

Sok-sok élmény ért bennünket, kezdem egy izgalmas történettel.

Dél körül lehorgonyoztunk Dangerous Reef nevű zátonynál, megalkottuk a csoportokat, a párokat és nekiveselkedtünk a beöltözésnek.

A csajok lettek készen legelőször és már ott toporogtunk a hátsó dekken ugrásra készen. Elméletileg a szabály az, hogy először a merülés vezető megy a vízbe, majd sorban mindenki beugrik. Ha mindenki készen áll, akkor a merülés vezető utasítására egyszerre kezdjük meg a süllyedést. Viccesen megjegyezték, hogy “ladies first” és mi beugrottunk. A hajó a látótávolságnál egy kicsit távolabb kötött ki a zátonytól így a vízbe ugráskor nem észleltük egyből a körbeúszkálni tervezett korallfalat, de tudtuk, hogyha lesüllyedünk 5 métert, akkor már látni fogjuk.

Amíg vártuk , hogy a fiúk is összecihelődjenek, addig a nagylányom megjegyezte, hogy elég kellemetlen itt lóbálni a lábunkat a nagy kékségben, mi van ha jön egy cápa. Letettem a fejem a víz alá, körbenéztem, kb. 20 méter lehetett a látótávolság, utána homályos volt, de nem láttam semmit. – Nincs itt semmi, megnéztem!- nyugtattam meg.

Rá pár másodpercre csapódott be mellénk Robert és és egyből megszólalt: – Egy marha nagy cápa van alattunk!

Teljesen pipa lettem, hogy minek kell itt minket ilyenekkel sokkolni. Épp készültem leüvölteni a fejét : – Hülye Robi! …. (közben lemerítettem a fejem)… Bakker egy hatalmas cápa!

Pár méterre a lábunk alatt megjelent egy 2,5 -3 méteres Óceáni fehér uszonyú cápa (szakértőknek Longimanus) és körözött alattunk.

Tapasztalt búvárok, könyvek és a vezetőink szerint is ha egy cápa felettünk, vagy mellettünk köröz, abból nagy baj nem lehet, de ha alattunk van az a veszélyes, mert ugye alulról támadhat.

A fiúk úgy örültek, hogy sebtében ugráltak be és élesítették a fényképezőgépet. Ellenben én engedélyt kértem, hogy a gyerekkel inkább visszaúsznék a hajóra és dobnám ezt a kis lubickolást. A merülés vezető – jóravaló arab srác, Ahmed- szigorú tekintete ellentmondást nem tűrő volt: – No way, everybody go down, NOW!- és hüvelyk ujját lefelé fordította. Ez búvár nyelven az ereszkedést jelenti, de nekem inkább a gladiátorok halálos ítéletét jelentette.

Kicsit legörbült a szám, bólintottam, megrántottam a jacketem levegő kieresztő szelepét és hagytam, hogy az ólomsúly lehúzzon a mélybe. A hajó alatti mélység 25 méteres volt, egy perc alatt mindenki leért és lebegtünk a fenék felett. Szememmel kerestem a férjem és a gyereket. Láttam, hogy mindenki rendben van. Ott felnéztünk és Longimanus uraság továbbra is fenn körözött a hajó körül. Pár percig csodáltuk a mozgását (már aki, mert én tiszta ideg voltam, és helyette hátat fordítottam neki és számoltam a kishalakat a zátonyon) , aztán megkezdtük az eredeti terv szerint a merülést. Cápa veszély esetén kettes számú szabály, hogy maradj a zátony fala (vagy a fenék ) közelében, mert ez a faj viszonylag rosszul lát és a háttér miatt nem tudja megkülönböztetni a zsákmány körvonalát. Visszanéztem, de a cápa nem követett minket. Azért eszembe jutott, hogy hogyan megyünk majd vissza?

Nem igazán szeretem a 20 méternél mélyebb helyeket, mert a nyomástól “megüt” a nitrogén és megváltozik az ítélőképességem. Normál esetben ha a többiek lemennek 30 méter környékére, akkor én kicsit felettük úszom, ahol érzem, hogy még bírom. Ráadásul a gyereknek meg csak 21 méter mélységig van engedélye. Most viszont nem volt választási lehetőségünk. Cápa veszély esetén a hármas számú szabály, hogy egy csoportban kell maradni. A nagyobb tömegben szintén nem tudja kivenni az egyes elemek körvonalát és nagyobb masszától távol tartja magát.

Azért az ezt követő egy órás merülés a valaha legizgalmasabb volt, mert végig ritkaságszámba menő élőlényeket láttunk, egyszerre jött szembe minden, mi szem szájnak ingere. Csak kapkodtuk a fejünket.

De még hátra volt számomra egy erőpróba . Még egy valamit nem szeretek, a zárt tereket! Az utolsó szakaszon be kellett úsznunk egy barlangos kanyonos bujkálós folyosórendszerbe a sziget egyik oldalán és tudtuk, hogy a kijárata a hajó közelében lesz. Még beugrás előtt azt beszéltük meg, hogy a zárt folyosós részt én kihagyom és kívülről körbeúszok a kijáratig és ott találkozunk. Mondanom sem kell borult a terv a kettes és a hármas szabály miatt.

Jó kislány módjára beálltunk libasorba és végigúszkáltam a kis terem, nagy terem, jobbra-balra csatornás szakaszt is. A szűk kijárat után a falon egy óriási teknős táplálkozott lánykorallokkal és megálltunk fotózni. Itt már nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Balra teki, jobbra a hajó alatt még mindig ott úszkált a nagy szürke árny.

Volt valami külön ritmusa, vagy pályája a cápánknak. Olyan volt mintha kiskör-nagykör, majd hirtelen a hajó alatt vissza koreográfiát úszná meg.

Levegőm fogytán! Döntöttem, kimegyek egyedül! Szóltam Ahmednek, Ő jóváhagyta. Az egyik arab guide a teknősöket fotózó búvárokra ügyelt, míg a másik a hajó létra alatt posztolt. Intett, hogy jöhetek. Elhagytam a zátonyt és beúsztam a hajó alá 5 méter mélyen, figyeltem a komputerem, hogy betartsam a 3 perces biztonsági megállót és ne emelkedjek túl hirtelen. Longi ott volt a közelben, de most nem úszott olyan közel. A létrába kapaszkodva villámgyorsan lecsatoltam az uszonyokat és kimásztam.

Amikor mindenki felért a fedélzetre, akkor izgatottan osztottuk meg egymással az élményeinket. Ugye a víz alatt nem lehet beszélgetni, de bámulatosan találékonyan tudunk mutogatni. Most ismét volt esélyünk bemutatni egymásnak a “kurva nagy cápa van mögötted” jelzést.

Aztán a korlát fölül kezdtük el figyelni Cápalit, újdonsült barátunkat. Még így is tiszteletreméltóan és félelmetesen nagynak tűnt.

Egész késő estig maradt ott velünk és körözött a hajó körül. Az éjszakai merülést természetesen a hajókapitány megtiltotta. Ehelyett elővettük a lámpáinkat (na jó nálunk véletlenül volt egy 5 kg-os víz alatti reflektor is ) és azzal pásztáztuk a vizet. A hajó fényére rengetek kishal szokott odaseregleni és csak úgy habzik tőlük a víz. Érdekes volt látni, hogy néha mintha vezényszóra eliszkolt az összes kishal 1, 2, 3, 4, 5… számoltunk magunkban és már jött is az óriás árny.

Volt bőven mit írni a merülési naplóba.

(A cikkben szereplő képek illusztrációk.)